Mi lesz veled, Ukrajna?

A pesszimista kérdésfelvetést azok a 2008 vége óta kiéleződő, elhúzódó negatív folyamatok alapozzák meg, amelyek az ukrajnai bel- és külpolitikában figyelhetők meg, véli Jurij Macijevszkij politológus, akinek elemzését az Ukrajinszka Pravda internetes hírportál közli, Ennek az írásnak a gondolatmenetét a Kárpátalja hetilap is ismertette olvasóival.

Janukovics elnökségének első féléve arról tanúskodik, hogy a reformokról továbbra is csak beszélni fognak. Ennek legalább egy magyarázata van. Az elnöknek és csapatának társadalmi támogatottságra van szüksége. Enélkül sokkal nehezebb lesz megőrizni azt a rendkívül központosított hatalmi vertikumot, amelyet építenek.

A reformok hiánya továbbra is rontani fogja a lakosság életszínvonalát, óhatatlanul csapást mér a népszerűségre, de a reformkísérlet ugyanilyen következményekkel járna. Csakhogy elkezdeni az átalakulást sokkal nehezebb, mint beszélni róla, ezért a reformokat valószínűleg feláldozzák a hatáskörökért folytatott harcban.

Tovább tart majd a bizalomvesztés az elnökkel és valamennyi kulcsfontosságú hatalmi intézménnyel szemben, amit a szociológusok augusztusban már kimutattak. A legitimitás biztosításának dilemmáját bizonyára ugyanúgy oldják majd meg, mint Juscsenko idején: „Élünk, amíg tudunk.” De a hatalom ilyen hozzáállásának lényegesen súlyosabb következményei lehetnek az országra nézve, mint a személyes vereség.

Diagnózis

Az állam mint politikai képződmény, amely törvényes joghatósággal és ellenőrzéssel rendelkezik egy meghatározott terület felett, jogosult a döntéshozatalra az egész lakosság nevében, monopóliummal bír az erőszak legitim alkalmazására, elismert kormánnyal és szuverenitással rendelkezik, egyre csak veszít ezekből a jegyekből, s forráskiszivattyúzási szervezetté alakul át. Elveszíti az ellenőrzést saját területe felett, nem tudja garantálni a maga biztonságát és képtelen ellátni a belső és külső funkciókat. Ez egy „hanyatló állam” leírása.

Ennek sok oka van, amelyek ismertek. Először is, nincs Alkotmány, amelyet betartanának. Az Alkotmányt elfogadásának pillanatától megsértik, különösen 2004 decemberi módosítása óta.

Másodszor, a hatalmi ágak öt év küzdelem után elsorvadtak, és csak külső jegyeiket őrizték meg. A kormány az elnöki adminisztráció „végrehajtó bizottságává” változott, s jobbára a költségvetési pénzek „felhasználásával” foglalkozik.

A Legfelsőbb Tanács olyan gyorsan veszíti el a törvényhozó testület szerepét, ahogyan nő a kormánykoalíció létszáma. Míg korábban a néhány politikai-gazdasági csoport közötti ellentétek biztosítottak még valamiféle dinamikát, a „donyeckiek” hatalomra kerülésével ez megszűnt.

A bírói ág megszűnt ellátni a törvényesség betartatásának funkcióját, s a politikai küzdelem forrásává vált.

Az elnök igyekszik kijavítani ezeket a hibákat a végrehajtói hatalom hipercentralizált vertikumának kiépítésével a „rendcsinálás” örve alatt, valójában azonban megpróbálja kompenzálni minden korábbi vereségét, s ellenőrzése alá vonni minden forrást és pénzügyi csatornát.

Ez a múltba vezető út, a „patrónus elnökség”-hez való visszatérés, amely nem annyira a formális meghatalmazásokra támaszkodik, mint inkább az informális jogok szakosított rendszerére, amelyek mindazonáltal sokkal hatékonyabbnak bizonyulnak, mint a formálisak.

Viktor Janukovics ukrán államfő

Az elnök-patrónus a jó szolgálat fejében „odaadhat használatba” egy vállalatot, ágazatot, esetleg régiót, vagy ellenkezőleg - az utolsó inget is elveheti. Ukrajnában ezt a rendszert Kucsma elnöksége idején alakították ki, de nem tűnt el Juscsenko elnöksége alatt sem. Az utóbbi azonban nem zsarolta és nem üldözte politikai ellenfeleit vagy az újságírókat.

Az elnöki megbízatás végéhez közeledve környezete elhagyhatja a patrónust egy ellenzéki jelöltet támogatván, amely elnökké választását követően folytatja a korábbi gyakorlatot.

A látszólagos szilárdság ellenére az ilyen rendszerek nem szilárdak, nem hatékonyak és - többségükben - nem legitimek, de az a legrosszabb, hogy paraziták, miután a hűbérorientált gazdaságon alapulnak.

Miután a patrónusi-kliensi viszonyok a hűbéri viszonyok reinkarnációjának tekinthetők a politikai szférában, az elitek hűbérorientált viselkedése ugyanennek a jelenségnek felel meg a gazdaságban.

A hűbérorientált gazdaság abban különbözik a nyereségorientálttól, hogy itt a gazdasági szereplők nem fektetnek be az ágazatok vagy technológiák modernizálásába, hanem addig használják a forrásokat és infrastruktúrákat, amíg azok hasznot hajtanak. Az ilyen gazdaság gyarmati, függetlenül attól, hogy a birodalom külső vagy belső gyarmatairól van-e szó. Amikor a birodalmak letűnnek, a gyarmati intézmények megőrzik befolyásukat, ha az elitek nem tudják vagy nem akarják megváltoztatni azokat.

A politikailag és gazdaságilag gyenge társadalmakban a politikai-gazdasági csoportok képesek befolyásolni a „játékszabályok” alakítását a kormánytagok és politikusok megvásárlásával. Az üzleti élet szereplői mindig vonzódnak a hatalomhoz és viszont, de ott, ahol nincsenek hatékony mechanizmusok ezeknek a mozgásoknak a megfékezésére, az üzlet egybeolvad a hatalommal és az állam „bekebelezetté” válik a klánok által (captured state).

Ukrajna majdnem tipikus példája a posztkoloniális gazdaságnak, amely hűbérorientált politikai-gazdasági csoportok áldozatává vált. Melyek a „bekebelezés” empirikus jegyei? Először is, ilyen a szabályozó törvénykezés, másodszor, az árnyékgazdaság bizonyos arányú jelenléte, és végül a korrupció. Az utóbbi nem egyszerűen az a „kenőanyag”, amely megkönnyíti az üzleti élet szereplőinek, hogy hassanak a törvényhozásra, hanem a politikai és a gazdasági rendszerek szerves része. (...)

Míg Juscsenko elnöklésének egész belpolitikai összetevőjét a politikai vetélkedés felerősödése jellemezte, ami több politikai válságba torkollott, Janukovics hatalomra kerülésével a vetélkedés megszűnt, és elkövetkezett az elitek konszolidációja az új „patrónus” körül.

A politikai instabilitás közepette a gazdaságnak sikerült fennmaradnia (ami a piacgazdaság szempontjából paradoxonnak tekinthető), míg volt kereslet a kohászat és vegyipar termékei iránt. Amint a kereslet csökkent, az ukrán gazdaság talán a legnagyobb mértékű visszaesést produkálta Európában.

Most a gazdasági válság váltotta fel a politikait. De nem látunk politikai döntéseket, amelyek elősegítenék a válságból való kilábalást. A hatalom központosítását látjuk a „krízis leküzdése” jelszóval.

Az államigazgatás valódi irányítását továbbra sem sikerült elérni. Ehelyett a hatékony igazgatás jeleként tüntetik fel a politikai ellenfelek kiszorítását a hatalom minden ágából és szintjéről.

A jelenlegi hatalom, akárcsak az előző, nem ismeri el a stabilitás elérésének alapját - a nemzeti konszenzus kimunkálását a „győztes visz mindent” eszméjéről való lemondás révén.

Amíg az ukrajnai „elitek” meg nem értik, hogy a választási győzelem nem lehet abszolút - aminthogy a vereség sem -, addig a választások a „játékszabályok” megváltozásának állandó veszélye légkörében zajlanak majd.

Prognózis

Mi vár Ukrajnára az elkövetkező években? (...) Az események alakulásának két forgatókönyve rajzolódik ki két egyformán negatív következménnyel. Ezeket a forgatókönyveket feltételesen így nevezhetjük el: „Reformok a demokráciáért cserébe”, valamint „Reformok imitációja és a hatalom koncentrációja”.

Reformok a demokráciáért cserébe. A szovjet nomenklatúra képviselői által bürokratikus módszerekkel megvalósított reformok enyhítik a nagyvállalkozók adóterheit, a kis és közepes vállalkozókra helyezve át azokat. A lakosság életszínvonala nem nő, ami óhatatlanul még nagyobb csapást mér az elnök népszerűségére.

A hatalom központosítása a politikai vetélkedés, a média tevékenységének és a cselekvőképes ellenzéknek a korlátozásához vezet. Személyi kultusz nem lesz, de az ország elmerül a törvénytelenség és a bürokratikus önkény örvényében, ami máris megmutatkozik a törvények figyelmen kívül hagyásában az állami hivatalnokok által, a hivatali helyzettel való visszaélésben, a növekvő korrupcióban, a közösségi szféra szűkülésében. Ebben a helyzetben a lakosság ésszerű stratégiája az alkalmazkodás és nem az ellenállás, amit az ukránok jól ismernek. (...) A reformok negatív társadalmi következményeinek igazolására a hatalom manőverekhez folyamodhat - megpróbálhat bűnösöket találni a BJUT vezetői között, lefolytathat néhány bírósági eljárást, hogy a közvélemény figyelmét a „valódi” felelősökre irányítsa.

Amennyiben Janukovics más utat választ - a reformok imitálását vagy teljes elmaradásukat a hatalom maximális koncentrációja és a források ellenőrizetlen felhasználása céljából -, az államadósság növekedése, az árnyékgazdaság arányának növekedése, a gazdasági válság elmélyülése és a beláthatatlan következményekkel járó államcsőd vár ránk, vagy a hitelezőknek tett újabb stratégiai engedmények, amelyek a szuverenitás elvesztését jelentik majd.

Mind az első, mind a második válságforgatóköny, s ezért egyaránt negatív. Ha a válságot nem kezelik, végbemegy a válságban lévő objektum lényegi jellemzőinek kényszerű változása, azaz bekövetkezik a széthullás.

Ez nem jelenti azt, hogy nincs harmadik lehetőség is. Lehetséges az események alakulásának pozitív lefolyása is, de az megköveteli az elittől, hogy képes legyen hatékony döntéseket hozni válsághelyzetben. Sajnos a mi „elitjeink” nem mutatnak ilyen képességet, ezért ezt a lehetőséget e helyütt nem is vizsgáljuk.

Az ukrajnai helyzet a rendszerválság jegyeit mutatja, bár a politikai rendszer a stabilitás fázisába lépett. Ez arra utal, hogy az irányíthatóság helyreállítása (avagy az autoritarizmushoz való visszatérés), amire Janukovics csapata ösztönösen törekszik, a megmenekülést jelenthetné Ukrajna számára. Sajnos a perszonalista rendszerek, mint arról már volt szó, nem hatékonyak, ezért az egységes hatalmi vertikum kiépítése valamennyi kísérő elemével és praktikájával együtt öncél, és semmiféle haszonnal nem jár a társadalom számára. (...)